Meglepetés

Sziasztok!:) Hát itt az új rész. Nem fogok magyarázkodni, hogy miért késtem, nagyon kevés időm van, szóval a részek lassan, de azért készülnek. Hálás vagyok azoknak, akik kitartanak mellettem a mostanában gyakorivá vált késedelem ellenére is. Kíváncsian várom a véleményeteket, pipáljatok és iratkozzatok fel! Jó olvasást! Ölelés<3

14. rész

 - Nagyon ügyes voltál! – súgtam a fülébe, amit egy puszival hálált meg, majd visszaindultam a srácokhoz.

-  Nem tudom, hogy csinálja, de nagyon hálás vagyok magának. – mondta Hanna mentora, én pedig válasz helyett egy mosolyt küldtem felé, majd visszaálltam előbbi helyemre.

 Hanna

 A Bozsek Márkkal való közös próba után (mivel a hétvégén duettezni is kell, és az én partnerem ő) megbeszéltük Olivérrel, hogy megvárja amíg összepakolom a cuccaim, és elmegyünk sütizni. Átöltöztem, felkaptam a táskám és indultam is az öltözőből Olivér felé, aki a folyosón türelmesen várt.
- Köszönök mindent. - mondtam miközben szorosan hozzábújtam. Nem számított rá, de magához ölelt.
- Ez a dolgom.
- Sziasztok drágáim! - hallottam meg egy ismerősen csengő hangot a hosszú folyosó végéről, aminek hatására a Szöszi elengedett, hogy könnyen oda tudja fordulni.
- Anya! Te meg mit keresel itt? - kérdeztem boldogan és meglepve, mert nagyon hiányzott már mindenki és nem jelezték, hogy meglátogatnak, de természetesen örültem neki. Két puszival köszöntött mindkettőnket, majd megállt előttünk.
- A szüleid üzenték, hogy sajnálják, de nem tudtak eljönni, viszont nagyon büszkék rád és remélik, hogy nem vagy letörve. - címezte anyu a hosszú monológot szöszi barátomnak, aki mosolyogva bólintott egyet.
- Apa merre van? - érdeklődtem a nyakamat nyújtogatva.
- Alföldi Robival beszélget. És hogy vagy? Kiheverted már a párbajt? - simogatta meg a karom.
- Igyekszem. - válaszoltam halvány mosollyal az arcomon, miközben Olivérre pillantottam.
- Épp sütizni indultunk. Nincs kedvük csatlakozni? - kérdezte kedvesen Olivér a szüleimtől (apu időközben a semmiből megjelent).
- Még van egy - két elintéznivalónk, de ti menjetek csak. - utasította vissza az ajánlatot apa miután megölelt. 
- Olivér! Szikora keres minket, elég sürgősnek tűnik. - jelent meg barátom három csapattársa. - Jó napot! - köszöntek egyszerre, amikor észrevették, hogy nem egyedül vagyunk. Udvariasan bemutatkoztak és várakozva a Szöszire pillantottak.
- Menj már. - vigyorogtam rá, mert a belegyezésemre várt.
- Bepótoljuk, ígérem. - nyomott egy puszit az arcomra és már el is rohant a barátaival.
- Hát, ezek szerint a mai programom az lesz, hogy körbevezetlek titeket. Készüljetek, sok új embert fogtok megismerni. - fordultam vissza a szüleimhez mosolyogva.
- Még van egy kis dolgunk, de egyezzünk meg abban, hogy most megmutatod nekünk az épületet, utána mi egy kis időre elmegyünk és este sétálunk, reményeink szerint akkor már Olivér is csatlakozik.
- Rendben. - ezzel el is indultunk. Bemutattam nekik az összes versenyzőt (és kiesett versenyzőt), a mentorokat és a legtöbb stábtagot. Megnéztük a stúdiót, az öltözőket, időközben összefutottunk Istenes Bencével, aki egész jól elbeszélgetett apuval. Szóval megismerték a közeget, amiben egy ideje élek. Körülbelül háromnegyed óra múlva már már egyedül ácsorogtam a bejáratnál és néztem a szüleim távolodó alakját, miközben az eszem már javában az elő show körül forgott.

Péntek

Az este fergeteges volt, mind a négy fiú csatlakozott hozzánk, nem csak Olivér. Mint kiderült Szikora valami új dala miatt kereste őket, hogy segítsenek neki. A székház lépcsőin rohantam le, mikor megpillantottam a mentoromat, aki rám várt komor arccal, amit nem igazán értettem, hiszen mindig mosolygott.
- Robi! Hol van Márk? Már fél órája itt kéne lennie. Ugye nem beteg?! Vagy mi van ha......
- Menjen be a színpadra. - utasított kifejezéstelen arccal.
- Tessék?
- Mondom menjen be a színpadra. - ismételte ugyanúgy.
- De hát...
- Mindent meg fog tudni, most menjen. - azzal ott is hagyott. Nem tudtam mit tenni, engedelmeskedtem. Mikor beléptem a stúdióba már mindenki ott volt, Márk is, és rám vártak. Illetve nem mindenki volt bent. A ByTheWay hiányzott. Mi folyik itt?! Megálltam Csordás Ákos mellett és várakozva néztem a versenyzők előtt álló szőke fiúra. 
- Na. - csapta össze tenyereit, ezzel jelezve,hogy valami fontos dolgot fog mondani. - Az a helyzet, hogy nagyon régóta gondolkodtam, és arra a döntésre jutottam, hogy kiszállok a versenyből. Helyettem a ByTheWay fog visszajönni. - rám nézett a mondandója végén, várva valami reakcióra. Kavarogtak bennem az érzések. Először csalódott voltam, mert elég jó viszonyba kerültem Márkkal az elmúlt hetekben, viszont örültem, hogy a srácok folytathatják a versenyt. Mindenesetre most duettpartner nélkül maradtam.
- Miért? - szorítottam össze könnyes szemeimet miközben Márk erős karjai fonódtak körém.
- Később mindent elmagyarázok. Ne haragudj, hogy cserbenhagytalak.
- Nem hagytál cserben.  Tiszteletben tartom a döntésed még akkor is, ha nem értek egyet vele, annak pedig örülök, hogy a fiúk kaptak még egy esélyt. Most menj és beszélj velük is. - mosolyogtam rá, amit viszonzott, majd eleget téve a kérésemnek elindult, hogy megkeresse a srácokat. A terem lassan kiürült, mindenki hitetlenkedve hagyta el, csak én maradtam. Nagyot sóhajtottam, majd a kezembe fogtam a színpadon lévő akusztikus gitárt és lehuppantam.

Olivér

 - Srácok! Hála az égnek! - lihegett Lexi, mikor megállt mellettünk. A vállamra támaszkodva fújta ki magát, majd folytatta mondandóját. - Jelenésetek van. Túl fontos emberek vagytok. Szóval lényeg a lényeg, gyertek utánam, sürgős a dolog. - azzal sarkon fordult és elindult, mi pedig követtük.
- Sziasztok! - köszöntött minket Márk egy pacsival, majd komoly arccal elénk állt. Ujjait tördelve nézett végig rajtunk, majd sóhajtott és belekezdett hosszú monológjába. - Nem is tudom hogy kezdjem... Rövid leszek, nem húzom az időtöket. Szóval az a helyzet állt elő, hogy kilépek a versenyből. Az a döntés született, hogy ti folytathatjátok helyettem, szóval gratulálok és sok sikert. - mosolygott ránk majd hozzátette: - És kapjátok össze magatokat, ha holnap színpadra akartok állni! Hosszú éjszakátok lesz az biztos. - megölelt minket és visszaállt elénk.
- Nem is tudom mit mondjak.. - fogta hitetlenkedve fejét Sziki, bár meg kell hagyni, mi sem nézhettünk ki másképp.
- Megkeresem Hannát. - ugrott be hirtelen, majd egy 'köszönjük, vagy mi' elmormogása és egy kézfogás után el is hagytam a feszültséggel teli helyiséget. 

Jobban vagyok. Vagy mégsem?

Sziasztok drága olvasóim! Nagyon sajnálom ezt a hosszú kihagyást, sok minden összejött, általánosságban rossz dolgok, ebbe nem szeretnék belemenni. Nem, nem képzelődtök, új rész van. Remélem a hosszú szünet ellenére velem maradtatok/maradtok. A következő rész fogalmam sincs mikorra várható, sok mindentől függ. Minden esetre ígérem, hogy minél előbb hozni fogom. A véleményetekre most különösen nagy szükségem van, ebből is látom, hogy hányan vagytok még. Nem szaporítom a szót, jó olvasást!:)

13. rész

      - Hanna! – hallottam meg Lexi elkeseredett hangját, mire felé fordultam. Gyorsan rakosgatta egymás elé farmerral fedett lábait és kétségbeesett arccal fürkészett. Felpattantam eddigi helyemről, de hirtelen forogni kezdett velem a világ. Kicsúszott alólam a talaj, és az utolsó, amire emlékszem, hogy a hátam mögött levő Olivér és Lexi is idegesen a nevemet kiáltja és talán Ya Ou mély hangját is észleltem, majd teljes sötétség borított mindent.

-  Hallasz? – szólítgatott legalább 3 tompa hang mire én lassan, hunyorogva kinyitottam a szemem. A fejem sajgott és nem igazán értettem a helyzetet, hogy miért ijedt mindenki.
  - Mi történt? – kérdeztem mikor felültem és 5 rémült szempárt láttam. 
  -  Elájultál. – tudatta velem a helyzetet Bence, aminek hatására beugrott az, ami pár perce (?) történt. 
-   Mennyi ideje voltam eszméletlen? – kérdeztem meg egy számomra fontos dolgot, hiszen mivel orvosnak készültem a verseny előtt, tudtam, hogy ez egy fontos információ, miközben Olivér felsegített a székház hideg kövéről, de továbbra sem tágított mellőlem, hátha megint kidőlök. 

   - Körülbelül 3 percig. – magyarázta Sziki, én pedig egy bólintással jeleztem, hogy megértettem. Egyébként a hangulatom még mindig rossz volt, így semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy hazamehessek lefeküdni.
 

*Másnap reggel*

- Hanna! Kelj fel, próbára kell menned, el fogsz késni. – ébresztgetett Olivér, mivel az ébresztőt morcosan kinyomtam és nem foglalkoztam vele, hogy nekem igenis folytatódik a verseny.
- Nem érdekel. – adtam egyszerűen a szőke fiú tudtára és átfordultam a másik oldalamra jelezve, hogy hiába minden próbálkozása.
- Ne csináld már. Hallod? Attól, hogy mi kiestünk nem adhatod fel. Ez az álmod és nem fogom hagyni, hogy kikészülj. Szóval most vagy kikelsz az ágyból, vagy én rángatlak el a Lurdyig. – fenyegetett meg Olivér, aki egész éjszaka nem volt hajlandó egyedül hagyni egy percre sem, két okból kifolyólag. Az egyik, hogy elájultam, a másik, hogy tudja, hogy szörnyű lelki állapotban vagyok. Semmi életkedvvel kimásztam az ágyból és elindultam a fürdő felé rendbe szedni magam, de mielőtt kiléptem volna a szoba ajtaján, egy gyilkos pillantást vetettem a Szöszire, aki elégedett mosollyal nyugtázta, hogy egész könnyen rá tudott venni valamire, ami amúgy nem igazán szokott neki sikerülni, viszont most nem nagyon volt kedvem még vele is vitatkozni, szóval engedelmeskedtem.
  Olivér
  *- Aki nem lehet velünk jövő héten, az nem más, mint… a ByTheWay. – hangzott Lilu szájából az információ. Lehunytam a szemem és kifújtam az idáig benntartott levegőt, miközben Ya Ou megölelte a mellette álló lányt. Kiestünk. Igazából az egyik felem nagyon boldog, hogy Hannának sikerült, viszont csalódott is vagyok. Úgy gondolom, hogy bennünk ennél sokkal több van, sokkal több lett volna. Hisz még meg sem mutattuk magunkat igazán.. Fogalmam sincs, hogy mit rontottunk el, hogy kiessünk, hogy Hanna mit rontott el, hogy párbajoznia kelljen. Tudom, nem érdemes ezen rágódni, megtörtént és kész. Ráadásul Hanna teljesen padlón van. Láttam már összetörve és nagyon utálom, amikor ilyen. Természetesen az ilyen helyzetekben mindig kiderül, hogy kire számíthat az ember. Mindig én voltam mellette, amikor valami miatt kiborult, csalódott, vagy depressziós volt. Mindig is sok barátja volt, de egyik sem állt úgy mellette, ahogy én. Persze ez szerintem teljesen természetes, hiszen ez fordítva is igaz. Valahogy tudom, hogy ez neki sokkal nehezebb, mint nekünk. Az emberek azt gondolják, hogy mi szorulunk vigasztalásra, pedig ez nem így van. Mindenünk megvan, amiről álmodtunk és egyáltalán nem vagyunk szomorúak. Nyilván jó lett volna még maradni, de ha a közönség úgy gondolta, hogy most kell mennünk, akkor megyünk. Az alapunk már megvan, vannak emberek, akik szeretnek minket és továbbra is mellettünk lesznek, szereztünk hírnevet és Robi támogatni fog minket továbbra is.* - Min gondolkodsz? – zökkentett ki Hanna.
-  Nem fontos. – mosolyogtam rá, amit jelenlegi állapota miatt nem viszonzott. Persze ezt teljesen megértem, idő kell, hogy kiheverje a tegnap történteket. -  Mehetünk?
- Van más választásom? – sóhajtott.
-  Nem igazán. – indultam meg a bejárati ajtó felé jelezve, hogy el fogom kísérni a próbára, hogy tudja, én teljes mértékben mellette vagyok, úgy, ahogy a fiúk is.

  *Csütörtök*

  Ma van a héten az első főpróba, ahova természetesen elkísértük Hannát a srácokkal. Éppen a mikrofonállványt rakják elé, majd Robi ellátja pár jó tanáccsal és fel is csendül Little Mix – Good enough című számának első pár hangja. Egyébként Hanna szerda óta újra mosolyog és végre boldog, túltette magát a vasárnapi párbajon, aminek nagyon örülünk, látszólag a sok közös program elérte célját.
  Hanna
  A hét második felébe lépve már jobban érzem magam. A srácok mindent megtettek azért, hogy felvidítsanak, ami sikerült. Minimális egyedül töltött időm sem volt, hiszen minden napra terveztek valamit, volt, hogy több dolgot is. Kirándultunk, vásárolgattunk, vidámparkba mentünk és ki tudja még mit csináltunk. Persze Lexi sem volt hajlandó tágítani mellőlem, mindig velem volt. Nem igazán értettem, hogy miért ugrálnak körül, hiszen azon kívül, hogy csalódott és szomorú voltam, illetve még mindig az vagyok, semmi bajom sincs. Főpróbán vagyunk, ahova megint csak elkísértek a barátaim. Robi egy érzelmes dalt választott nekem, aminek egy kicsit örültem, hiszen a lelkemből tudom énekelni, viszont minden alkalommal gombóc van a torkomban és nem tagadom, többször is előfordult, hogy elsírtam magam. Egyébként Robi is rengeteget beszélgetett velem és ő is szervezett pár közös programot.

-  Mehet? – kérdezett mentorom, mikor mindennel végeztek a technikusok, én pedig egy bizonytalan bólintással válaszoltam. Eddig, amikor a fiúk is jelen voltak, sose sikerült elénekelnem a dalt, csak az elejéből pár sort, ebből kifolyólag nem hallhatták az egészet. Sajnos a történelem ismétli önmagát, a harmadik sor után szemeim megteltek könnyel, hangom pedig bizonytalanodott, majd remegni kezdett.

- Nekem ez nem megy. – mondtam ki mielőtt kitört volna belőlem a sírás, majd otthagyva mindent és mindenkit, gyors léptekkel mentem az öltözőm felé. Hiába gondolta mindenki azt – többek között én is – hogy vége ennek a letargikus állapotnak, ezek szerint mégsem. 

Olivér

-  Nekem ez nem megy. – bökte ki Hanna a szám elején és beviharzott az öltözőjébe.

-  Két nap múlva élő show.. Hogy fog így kiállni? – kérdezte inkább magától Alföldi. Mindenki felém fordult és várták, hogy csináljak valamit, aminek egy sóhaj után eleget is tettem. Az öltözők felé vettem az irány és kopogás nélkül léptem be a kis szobába. Hanna a kanapén ült felhúzott lábakkal, lefolyt sminkkel. Már hozzászokhattam volna ehhez a látványhoz, hiszen sokszor láttam így, de valahogy mindig megszakad a szívem. Szó nélkül melléültem és átkaroltam. Reflex szerűen a vállamra hajtotta a fejét, én pedig egy puszit nyomtam a rá. Nem akartam beszélni vele még, tudom, hogy ilyenkor várni kell egy kicsit, nem jó, ha mindjárt kérdésekkel halmozom el, annak ellenére, hogy sok mindent nem értek.

- Miért vagyok ilyen gyenge? – kérdezett rekedt hangon egy kis idő elteltével.

- Ez nem gyengeség. Nagyon is erős lány vagy. Csak túl érzékeny. És ez nem feltétlenül rossz.

-  Mi lesz, ha szombaton sem fog menni? Két napom van. – nézett rám könnyes szemeivel.

-  Figyelj. Most szépen felállsz innen, bemész a színpadra és megmutatod nekünk és Robinak is, hogy nem adod fel, mert nem adhatod fel! És mi még nem is hallottuk ezt a dalt tőled. – parancsoltam rá, de ő visszatette a fejét a vállamra.

-  Olyan jó így. Nem akarok felkelni.

-  Pedig muszáj lesz. – keltem föl hirtelen, mire Hanna az ágyra dőlt. – Na, gyere! – megfogtam a kezét és felrántottam, de túl nagy volt a lendület és mindketten hátraestünk, így Hanna az ölemben landolt.

-  Ügyes vagy. – mondta ironikusan az ölemben lévő lány. Végigsimítottam a hátán, amibe beleborzongott. Nyakamba fúrta a fejét, miközben mindketten egyre szaporábban vettük a levegőt. Mikor újra rám emelte tekintetét megszüntettem a távolságot köztünk és összetapasztottam ajkainkat. Nem mentem tovább, bár nagy önuralom kellett hozzá. Nem így akartam először megcsókolni. Nem ilyen állapotban és nem ilyen helyzetben. Lassan elhúzódtam tőle, majd egy puszit adtam kipirult arcára és mindketten felálltunk. Lassan visszamentünk a színpadhoz, és végre megint megszólalt a zene. Biztatóan a barna hajú lányra mosolyogtam, amit halványan viszonzott, majd énekelni kezdett. Az első refrén után összenéztünk a srácokkal és mindegyikünk tekintetéből ugyanazt lehetett kiolvasni: tökéletes. Futkározott a hideg a hátamon, és nem hittem el, hogy ilyen állapotban így el tudja énekelni ezt a számot. Alföldi mosolyogva, elégedetten bólogatott, majd hálás tekintettel felém fordult.

- Erről van szó! – mondta vigyorogva Robi a zene végén. Felmentem Hannához és szorosan magamhoz húztam.

- Nagyon ügyes voltál! – súgtam a fülébe, amit egy puszival hálált meg, majd visszaindultam a srácokhoz.

-  Nem tudom, hogy csinálja, de nagyon hálás vagyok magának. – mondta Hanna mentora, én pedig válasz helyett egy mosolyt küldtem felé, majd visszaálltam előbbi helyemre.

Közlemény

Sziasztok! Gondolom mindenkinek feltűnt, hogy régen hoztam részt. Ennek oka van, nem is egy. Nem szeretném részletezni, ez amolyan magánügy téma. A lényeg, hogy amikor tudom írom a következő fejezetet, de nagyon lassan készül, mert rettentően kevés időm van a fent említett dolog miatt. Igyekszem, és remélem, hogy akit érdekel a történet azt ez nem fogja eltántorítani attól, hogy tovább kövesse. Amint tudok jelentkezem és köszönöm a megértést. Puszi <3

Párbaj

Sziasztok! Először is nagyon sajnálom a késést, de több okból kifolyólag nem tudtam jelentkezni új fejezettel. Az egyik ok, hogy sajnos elég régóta nem érzem jól magam és folyamatosan vizsgálatokra járok, a másik pedig, hogy elég mozgalmas hétvégém volt, folyamatosan szerepeltem és koncerten is voltam, egészen pontosan két koncerten (voltam ByTheWay-en is). A másik dolog, amiről szeretnék beszélni, hogy sajnos azt veszem észre, hogy kevesebb visszajelzést kapok. Kérlek benneteket, hogy ha érdekel titeket a blog, akkor azt jelezzétek és írjátok le azt, hogy tetszik, vagy éppen azt, hogy min szeretnétek ha változtatnék, hiszen csak így tudok fejlődni. Csak akkor van értelme folytatnom, ha van érdeklődés, remélem ezt megértitek. Jó olvasást! Eszti:)

12. rész

-          Mondtam, hogy sikerül. – suttogta, ami megmosolyogtatott.

-          Nem mondtad. Csak sugalltad. – válaszoltam, mire halkan felnevetett majd elengedett szorító karjai közül.

*3 héttel később*

-  Még három versenyző áll a színpadon, de közülük csak 1 jut biztosan, párbaj nélkül be az ötödik élő adásba. Melyikük lesz a szerencsés? A ByTheWay? A Fat Phoenix? Esetleg Váradi Hanna? – húzta az idegeinket Istenes Bence, miközben én éppen erősen kapaszkodtam a mellettem izguló mentoromba, mert félő volt, hogy ha nem fogna, akkor összecsuklanék. -  Aki továbbjut, az nem más, mint….. a Fat Phoenix. – mondta egymás után, tagoltan a mondatokat a műsorvezető. Lehunytam a szemeimet és nem akartam elhinni, hogy a legjobb barátaimmal kell párbajoznom. Csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan én esek ki. Megöleltem szeretett mentorom, majd lesétáltunk a színpadról. Hátul Robi mindenféle jó tanácsot adott, amire nem igazán figyeltem. Na jó, igazából semmire sem emlékszem abból amit mondott.

- Hanna! Hahó! Figyelsz? – kérdezett Robi miközben szemeim előtt hadonászott idegesen. Úgy látszik elbambultam.

- Sajnálom, de nem tudok koncentrálni. Megkereshetem Olivért? – tettem fel a kérdést, félve a választól miközben fejemet forgattam, hátha meglátom a szöszit, mire Robi arca megenyhült és talán egy halvány mosoly is megjelent rajta.

- Menj csak, látom, hogy ő tud megnyugtatni, nem az én tanácsaim. – lökött meg finoman jelezve, hogy induljak, ha még a kezdés előtt meg akarom találni a szőke fiút, én pedig megköszöntem neki, hogy nem tartott ott, hiszen igaza van, valószínűleg továbbra sem tudtam volna koncentrálni.

- Hanna! – hallottam meg Olivér kétségbeesett hangját, amikor kifordultam a folyosóról és megpillantott. Gyorsabban szedtem vékony lábaim és mikor végre odaértem hozzá, szorosan magamhoz öleltem a magas fiút. – Figyelj rám! – fogta hatalmas kezei közé könnyes arcom. – Hihetetlenül tehetséges lány vagy és ezt mindenki tudja. Rengeteg rajongód van, akik nagyon szeretnek téged, meg fogod csinálni, érted? Tovább fogsz jutni. – próbált nyugtatni, de ezzel valójában csak még feszültebbé tett. Most döbbentem rá, hogy én nem is akarok továbbjutni. Nem akarom kiejteni a barátaimat és nagy valószínűséggel ez nem is fog megtörténni, hiszen közel sem vagyok olyan jó mint ez a négy fiú.

- Ugyan Olivér. Sokkal jobbak vagytok nálam, esélytelen, hogy engem juttassanak tovább, és őszintén szólva nem is bánom. Ma én fogok kiesni és ennek így kell lennie. – mondtam ki, amit éreztem és rámosolyogtam a szőke fiúra, miközben egy utolsó könnycsepp gördült le fehér arcomon. Utoljára megöleltük egymást és már mentem is a hatalmas fal mögé, hiszen én kezdem a párbajt.

„It’s not hard to fall
And I don’t wanna lose
It’s not hard to fall
When you’ve flown like a cannonball.” – énekeltem az utolsó sorokat a dalból, majd mikor teljesen csend lett, hatalmas ováció tört ki. A következő pár percből nem sokat érzékeltem. Akkor eszméltem fel, amikor a fiúk elkezdték a Read all about it-et énekelni. Rettenetes érzés fogott el, amit nem tudok mihez hasonlítani. Nem is értem, hogy hogy kerülhettek ilyen helyzetbe. Rengeteg elszánt rajongójuk van. Akkor meg mi a fene történt? Nem tehetek róla, annyira megszerettem ezt a négy fiút ebben a pár hétben, ahogy sosem gondoltam volna, hogy sikerül. Csodálatosak voltak, ami nem meglepő. Rendbe szedtem magam és kisétáltam melléjük. Ya Ou mellé álltam, akin látszott, hogy mennyire ki van készülve, bár ezt valószínűleg csak én és a három társa vettük észre, hiszen jól álcázta, viszon a barátait nem veri át. Megfogtam a kezét nyugtatásként, és a négy mentornak szenteltem teljes figyelmemet, akik meg is kezdték az értékelést. Természetesen az állás 1:1 volt Alföldi Robi és Szikora úr szavazása után. Gabi a könnyeivel küzdött (mint általában) és mindkettőnket agyondicsért, de a végére a fiúkra tette le voksát. Geszti inkább velem szimpatizált, így a végeredmény 2:2 lett. Idegességemben a mellettem álló Ya Ou kezét szorongattam, ő pedig egy halvány mosolyt küldött felém. Meglepő, de megnyugtatott. Viszonoztam a gesztust, majd a borítékot fogó Lilura néztem.

- Mivel a zsűri nem tudott dönteni, ezért a nézők szavazatai alapján dől el, hogy ki nyerte a párbajt. – magyarázta Lilu az egyértelműt én pedig egyre jobban izgultam. A gyomrom összezsugorodott, a lábaim remegtek és izzadtak a tenyereim, ráadásul szegény Ya Ou kezét szinte összeroppantottam, de látszólag egész jól bírta. – Aki nem lehet velünk jövő héten, az nem más, mint… a ByTheWay. – mondta ki Lilu remegő hangon a mindenki számára hihetetlen szavakat. A stúdióban csend és feszültség uralkodott, senki sem értette a helyzetet (köztük én sem).  Hitetlenül csóváltam a fejem.

     - Nem igaz. Nem lehet igaz. Biztos csak valami tévedés. – motyogtam magam elé a szavakat könnyes szemmel és képtelen voltam felfogni a pár másodperce kimondottakat.

Ya Ou tudta, hogy nálam ez a mélypont ezért gyorsan magához húzott. Szorosan ölelve a félig kínai fiút tört ki belőlem a könnyáradat. Eközben mentoraink felálltak eddigi helyükről és felénk igyekeztek. Ya Ou elengedett, ezzel „átadva” mentoromnak, így már Robi karjai között folytattam a sírást.

    - Srácok, elérkezett a pillanat, hogy megnézzétek a legjobb pillanataitokat. – közölte Lilu elcsukló hangon, mire a négy fiú megfordult és a videót figyelték érdeklődve. Követtem példájukat, bár inkább csak meredtem magam elé. Kavarogtak bennem a gondolatok, de mindig ugyanarra jutottam: lehetetlen. Lehetetlen, hogy én jutottam tovább, hogy már nem lesznek velem a próbákon, nem mehetek be az énekórájukra. Minden pillanatban azt vártam, hogy valaki közölje, hogy ez csak egy rossz vicc, vagy felébredjek ebből a rémálomból, de sajnos egyik sem következett be. Úgy tűnik, bizonyos értelemben igaz az, hogy nem is az sír, aki kiesik, hanem az, aki továbbjut. Kijöttek a többiek és mindenki ölelgette egymást, ez a szokásos műsorbefejező. Valaki megfogta a vállam, mire én megfordultam.

    - Gratulálok drágám! Megérdemelted, hidd el. Egyszerűen nem is értem, hogy miért a két legtehetségesebb versenyző párbajozott. Teljesen mindegy lett volna, hogy ki esik ki, mindegyik helyzetben nagy lenne a felháborodás, a szomorúság és a csalódottság. – mosolygott rám barátságosan a fiúk mentora, majd magához ölelt és folytatta mondandóját. – Tudom, hogy most nagyon nehéz neked, hiszen nagyon szereted ezt a négy srácot, akárcsak én. Talán te vagy az, aki a legjobban kötődik hozzájuk ebben a versenyben és ez fordítva is igaz. Ők melletted maradnak és támogatnak majd téged, ebben biztos vagyok. – ez volt az a pont, amikor újra a sós cseppek mosták meggyötört arcom. Egyszerre éreztem bűntudatod, szomorúságot és ürességet és ez csak fokozódott, amikor megpillantottam a földön ücsörgő Olivért. Pontosan tudom, mennyit jelent ez neki, mennyit jelent ez mindegyikőjüknek. Nem bírtam ott maradni, gyors léptekkel indultam meg a színpad mögé, amit megtehettem, hiszen már csak percek voltak vissza a műsorból. Az öltözőm felé siettem, majd mikor odaértem becsuktam magam mögött ez ajtót. A lábaim immár felmondták a szolgálatot, ami miatt én a földre zuhantam. Könnyeim nem akartak szűnni, és bár tudtam, hogy nekem kéne erősnek lennem és nekem kellene vigasztalni a fiúkat, (végtére is ők estek ki, vagy mi) képtelen voltam megnyugodni. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy hiba volt beleegyeznem abba, hogy eljöjjek ebbe a versenybe, hogy már semmi sem lesz olyan, mint eddig volt. Nem lesznek közös próbák, nevetések, szombat, vagy éppen vasárnap esti bulik és az is lehet, hogy a fiúk sem ugyanúgy tekintenek már rám, mint eddig. Nem tudom meddig ülhettem a hideg padlón, amikor a nevemet hallottam egyre hangosabban, egy számomra már jól ismert hangtól. Pár másodperc múlva kinyílt az öltöző ajtaja és a szöszi lépett be rajta. Nem néztem rá, nem akartam tudni, hogy mit látnék a tekintetében.

- Hanna. – mondta halkan és szomorúan a nevem. – Ne sírj, kérlek. – húzott magához, mikor lekuporodott mellém a földre.

      - Ne haragudj rám Olivér. Én nem akartam. – szipogtam.

      - Ugyan, ne butáskodj már. Miért kérsz bocsánatot? Hiszen továbbjutottál! Gratulálok, és ne legyél szomorú.

      - Miattam nem teljesülhet az álmotok, miattam estetek ki és én tehetek arról, hogy most több ezer lány sír otthon a tévé előtt, vagy éppen itt a stúdióban. És az sem utolsó dolog, hogy ezek után biztos teljesen máshogy fogtok hozzám viszonyulni – folytattam tovább, figyelmen kívül hagyva előbbi mondatát.

       - Hanna, fejezd be. Semmiről sem tehetsz, sőt. Igen, kicsit szomorúak vagyunk, de nagyon örülünk, hogy neked sikerült. A rajongók meg hamarabb túl lesznek rajta, mint gondolod. Tudod, hogy miért? Mert téged is imádnak, nem csak minket. Az álmunk meg már rég valóra vált. Szóval fejezd be az önmarcangolást, mert egyrészt alaptalan, másrészt teljesen fölösleges. Egyikünk sem néz rád máshogy, ez miatt meg főleg nem. Nagyon örülünk neked. – mondta, én viszont még mindig képtelen voltam a szemébe nézni.

       - Semmi sem lesz olyan, mint eddig. Nem lesznek a közös énekórák, bulik és az a sok vicces próba. – ráztam a fejem, miközben a fejemben már elhangzott dolgokat ismertettem vele.

        - Nem változik semmi, hidd már el. Ha szeretnéd, az összes próbádon ott leszünk, a közös bulik pedig maradnak ha szeretnéd, ha nem. Ha akarnál se tudnál lekoptatni minket. – óvatosan megemelte az államat, ezzel kényszerítve, hogy zöld szemeibe nézzek. Hosszú percekig ültünk így az öltözőben, tartva a szemkontaktust. A szobában csend uralkodott. Olivér lassan közelített felém a fejével. Megszüntette a köztünk lévő távolságot és lágy puszit lehelt a homlokomra. Lehunytam könnyes szemeimet és éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben ver. Minimálisan eltávolodott tőlem, majd barna szemeimet kezdte fürkészni, amikben még mindig felfedezhetőek voltak a könnycseppek.

Összeszorítottam a szemhéjaim, majd szinte azonnal megéreztem, ahogy ajkait az enyémre nyomta. Sokáig ott tartotta, de nem csókolt meg rendesen. Nem lepett meg a dolog, hiszen régebben is volt rá példa, elég gyakran. Ez nem számít csóknak, viszont egy nagyon erős barátságnak a jelképe. Első alkalommal összezavarodtam, de tisztáztuk, így semmi nem változott. Néha megtörténik, de nem foglalkozunk vele. Elváltunk egymástól és homlokát az enyémnek döntötte.

     - Mennünk kell, mindjárt After X. – suttogta, majd egy utolsó puszit adott a számra és felkelt mellőlem. Nem álltam biztosan, remegtek a lábaim, ezért Olivér karjába kapaszkodva tettük meg a nem túl nagy távot. Szerencsére mindenki megértő volt velem és felfogta, hogy közel sem vagyok olyan állapotban, hogy kamerák elé tudjak állni, ezért hátul, a színfalak mögött foglaltam helyet és idegesen tördeltem ujjaimat. Az idő nagyon lassan telt, legalább egy napnak tűnt az az amúgy kevés idő, amit minden szombaton és vasárnap az After X-ben töltünk, ráadásul a fejem is fájt és szédültem is.

      - Hanna! – hallottam meg Lexi elkeseredett hangját, mire felé fordultam. Gyorsan rakosgatta egymás elé farmerral fedett lábait és kétségbeesett arccal fürkészett. Felpattantam eddigi helyemről, de hirtelen forogni kezdett velem a világ. Kicsúszott alólam a talaj, és az utolsó, amire emlékszem, hogy a hátam mögött levő Olivér és Lexi is idegesen a nevemet kiáltja és talán Ya Ou mély hangját is észleltem, majd teljes sötétség borított mindent.